Lemezkritika: One More Light

18447399_10155216793796788_2791474989056432745_n.jpg

A Linkin Park mindig is egy érdekes jelenség volt: 2000-ben kiadtak egy felejthetetlen albumot Hybrid Theory címmel, rá három évre pedig megjelent a Meteora, ami ugyancsak egy szédületesen jó lemez lett. Négy év csend után került a boltok polcaira a következő stúdióalbum, a Minutes To Midnight, ami eléggé megosztotta a rajongókat, a 2010-es A Thousand Sunsszal pedig sokaknál talán örök időkre elásták magukat Chester Benningtonék. A 2012-ben megjelent Living Things sem hozott olyan átütő sikert, mint a banda első két korongja, a két évvel később kiadott The Hunting Party viszont kellemes csalódást okozott többeknek (véleményem szerint a legjobb, amit valaha csinált az együttes a Meteora óta). 

A The Hunting Party után tehát kezdtem azt gondolni, hogy a kaliforniai csapat kezd visszatérni a gyökereihez, és a következő CD is hasonlóan kemény lesz, erőteljes dob- és gitárhangzással, Chester üvöltésével, valamint Mike pörgős verzéivel. Sajnos, nem így lett, a One More Light az elejétől a végéig pop, és egyik tétele sem emlékeztet engem igazán az előző (vagy akármelyik) lemez hangzásvilágára.

A következő kérdések voltak azok, amelyek felmerültek bennem az album hallgatása közben, illetve után: hol a gitár? Hol a dob? Hol vannak Mike kemény rapszövegei? Hol van Chester fantasztikus üvöltése? A legnagyobb probléma az, hogy szinte mindegyik kérdésre a sehol a válasz. Merthogy a Dave Farrell-Rob Bourdon-Brad Delson trió nem különösebben erőltette meg magát az album készítése közben, az holtbiztos, és csak egy szám van (Good Goodbye), amiben Mike rappel (de azt egész jól teszi), Chester-féle kiabálás meg sajnálatos módon egyáltalán nincs.

A banda hetedik nagylemeze a Nobody Can Save Me-vel veszi kezdetét, amely egy valamilyen szinten dallamos és hallgatható darab, de a kezdése olyan, mint egy hétköznapi elektronikus popzenének. Aztán a végére javul valamit a helyzet, fellelhető némi dob és gitár, de egyiktől sem voltam igazán elragadtatva. Ezután következik a már jól ismert Good Goodbye. Mint már említettem, ez az egyetlen tétel a CD-n, melyben Mike rappel. Kár, hogy csak egy rövid rész jut neki, bár a két vendégzenész, Pusha T és Stormzy megállja a helyét, de Mike kicsivel több szerephez is juthatott volna. Chester refrénje igencsak ütős, viszont sikerült majdnem teljesen tönkretenni ezt a dalt azzal, hogy beletettek egy felettébb felesleges és irritáló hangeffektet. A hármas számú, elég pörgős track, a Talking To Myself azonban egy fergeteges muzsika. Nálam a lemez fénypontja. Itt végre hallani rendes, igazi dob-, illetve gitárhangzást, valamint egy erőteljesebb éneklést a frontembertől.

A soron következő művet, a Battle Symphonyt leginkább a 2012-es Living Things egy-két dalára tudnám hasonlítani. Ennek a számnak az egyik legfülbemászóbb a refrénje az albumról, viszont éppenséggel itt sem beszélhetünk kemény szólókról, üvöltésekről és Shinoda-féle hiphopról. Az Invisible egy olyan dal, melyben egyedül Mikey hangját hallhatjuk, azonban nem rap, hanem tiszta ének formájában. Érdemes megjegyezni, hogy nem sok olyan szerzeményt adott ki eddig a Linkin Park, amiben főként Mike dalol, így az Invisible egy kissé furcsa benyomást keltett, de mindenképpen többre értékelem, mint a 2007-es Minutes To Midnighton található In Betweent vagy Hands Held High-ot.

lp_oml_fbog_021417.jpg

Túljutottunk a lemez felén. Eddig kaptunk két-három értékelhetőbb számot, ezt követően sajnos nem sok jóra számíthatunk. Elérkezett a sokaknál óriási csalódásként elkönyvelt Heavy. Ebben a dalban közreműködik Kiiara, akiben semmi különlegeset nem találok, nem is értem, miért őrá esett a választás, ha már mindenképpen egy énekesnővel szerettek volna együtt dolgozni Chester Benningtonék. Egy tipikus popszám a Heavy, amihez ugyan remek dalszöveg és igencsak dallamos, fülbemászó refrén társul, de az olyan klasszikusoknak, mint az In The End vagy a Papercut, nyomába sem érhet. A gitár itt sincs eltúlozva, de legalább valami dobra emlékeztető hangot hallani a vége felé. Azt hittem, lesznek ennél jobb tételek is a CD-n, erre meg jön a katasztrofális Sorry For Now, amiben Chester valami irtózatosan gyenge dalolászása ékelődik be Mike versszakai közé. Szerencsére csak egyszer hallani benne ezt a borzalmat, de így is jól tönkrevágta a már eleve ócska dalt. Már biztos voltam benne, hogy ennél nem lehet mélyebbre süllyedni, de a nyolcas számú, Halfway Right címet viselő nótának még az előzőt is sikerült alulmúlnia, ami főleg a Na nana nana résznek köszönhető. Szerencsére az utolsó előtti track, az album névadója, a One More Light egy kifejezetten szép, melankolikus mű, amely valamennyire feledtetni tudta az előző kettő szörnyűséget, de például a The Little Things Give You Away-ben vagy a The Messengerben lényegesen jobb éneket hallhatunk, ha már akusztikus Linkin Park-dalokról van szó. Már kezdtem reménykedni, hogy a zárásként szolgáló Sharp Edges lesz legalább annyira élvezetes, mint a Talking To Myself, de nem így lett. Ennek ellenére nem okozott akkora csalódást, mint a hetes és a nyolcas tétel. Egy ritmusos, a többihez mérten már-már keménynek számító darab (leszámítva a harmadik számot), kicsi countrys hangzással megfűszerezve. 

Bármennyire is pozitívan tekintek a dolgokra, ha a Linkin Parkról van szó, de már jócskán május 19. előtt meg voltam róla győződve, hogy ez lesz a kedvenc zenekarom történetének legpocsékabb albuma. Így is történt, a One More Light egy óriási csalódás volt számomra, a 2014-ben kiadott The Hunting Party nevű szenzációs lemez után meg főleg. Nem zárkózom el teljesen a popzenétől, de ezt a lemezt még a műfajon belül is kevésnek tartom, és a remek dalszövegek sem változtatnak sokat az összképen. Vajon lehet még ennél mélyebbre süllyedni? Reméljük, nem, és a következő lemez már sokkal melegebb fogadtatásban fog részesülni. 

 

Értékelés: 35%

 

Kinek ajánljuk?

Akinek mindegy, milyen stílus, csak Linkin Park legyen.

Aki mindenféle popzenét kedvel.

Aki odavan a lassú, érzelgős művekért.

Kinek nem ajánljuk?

Aki a rockzenén kívül mást nem hajlandó meghallgatni.

Aki szerint a Linkin Park a Meteora óta nem képes értelmes dolgot művelni.

Aki kemény Chester-üvöltést és hatásos gitárszólókat akar.