VOLT Fesztivál: hatalmas tömeg, fergeteges buli

001.jpg

A Hybrid Theory megjelenése óta, tehát 17 éve várunk arra, hogy a Linkin Park ellátogasson Magyarországra. Többször is voltak már a közelben, mint például Ausztriában vagy Lengyelországban, egyszer még Romániába is elnéztek, de minket, magyarokat valahogy mindig sikerült elkerülniük. De ezúttal mi sem maradtunk ki: olyan parádés partit nyomott Chester Bennington és bandája a jubileumi VOLT Fesztiválon, hogy évekig emlegetni fogjuk.

Hihetetlen, mekkora tömeg gyűlt össze már órákkal a koncert előtt. Kezdés előtt néhány perccel akármerre nézett az ember, mindenhol csak a nagy emberáradatot láthatta. Ez azért is volt érdekes s egyben örömteli, mert amint a banda elkezdte rendszeresen megjelentetni tavasszal az új műveket, egyből megnőtt az eladó jegyek száma. Szerencsére a 24 számból mindössze 5 volt a One More Lightról, úgyhogy aki emiatt nem jött el erre a felejthetetlen show-ra, elképzelni sem tudja, mit hagyott ki. 

20:45 körül a DJ, Joe Hahn haladt el a végtelen tömeg és a színpad közötti részen; már ekkor rengetegen ujjongtak. Páran skandálták az együttes nevét, sokan sikítoztak, kiabáltak, míg akadt olyan is, aki csak szépen csendben izgult. A koncert 21:00-ra volt kiírva, ehhez képest még 10 perccel utána sem volt semmi. Körülöttem levőkkel poénkodtunk is kicsit, hogy ahány percet késnek, annyival több számot kell eljátszaniuk (ebben az esetben nyugodtan késhettek volna legalább fél órát). Aztán, úgy nagyjából 21:15-kor megszólalt a szokásos intro, a Fallout, mely a Roads Untraveleddel lett keverve. Az izgalom a tetőfokára hágott, az emberek már ekkor óriási lármát csaptak, és amikor a zenekar tagjai szépen lassan elfoglalták a helyüket, a ricsaj még hangosabb lett. Felemelő érzés volt élőben megpillantani azokat az embereket, akiket már hosszú évek óta hallgatok és figyelemmel kísérek. Az énekes, Chester a tipikus laza öltözetében jött be a színpadra: sapka, kapucni, napszemüveg. Elkezdték játszani az idén megjelent lemez alighanem legjobb számát, a sok energiával teli Talking To Myselfet. Tökéletes választás volt egy ilyen pörgős szám kezdésnek. Ezt követte a Living Thingsen lévő Burn It Down, amire szintén nagyon jót lehetett bulizni. Ez a sláger itt-ott óriási ujjongást, sikoltozást eredményezett, de ez még semminek bizonyult ahhoz a megőrüléshez képest, ami az olyanoknál volt, mint a Numb, a Papercut vagy az In The End. A négyes számú nótát, a The Catalystet is viszonylag örömmel fogadta a közönség. Nekem nem tartozik a kedvenceim közé, élőben mégis eszméletlenül jól hangzott, talán még a Burn It Downnál is jobban élveztem. 

19437763_1302457776519050_3238241534602318698_n_1.jpg

Az eddigi négy dalra nem éppen lehetett mondani, hogy zúzós, az ötödikre, a Wastelandsre viszont annál inkább - annyira sajnálom, hogy a 2014-es The Hunting Partyról csupán ez volt az egyetlen, amit meghallgathattunk. Itt már Chester ugrándozott összevissza, valóban nagyon élvezte a show-t, és ekkor már a közönség is jócskán beindult. Ezután jött egy igazi klasszikus: One Step Closer. Nem csaptak bele rögtön a lecsóba Mike-ék, mivelhogy egy amolyan rávezető intróval kezdték ezt a tételt. Sokan néztek is, hogy mi is lesz ez, aki viszont figyelemmel kísérte az együttes eddigi koncertjeit, annak nem bizonyult nehéz feladatnak kitalálni az intro alapján, hogy mi következik. Az eddig lejátszott muzsikák közül ez érte el a legnagyobb sikert, nem is csoda, hiszen egy gyöngyszem a társaság legsikeresebb albumáról, a Hybrid Theoryról, amikor még a szőkére festett, tüskés haj és a piercing volt az énekes fő ismertetőjele. A soron következő Castle Of Glass miatt azonban egy kicsit el vagyok keseredve. Ugyanúgy kezdődött, mint a stúdiós verzióban, aztán hirtelen mintha egy diszkóban találtam volna magam. Nem értem, miért kell a Living Things egyik, ha nem a legkiemelkedőbb darabját így elrontani. Az se sokat javított a helyzeten, hogy Shinoda elrappelt az It's Goin' Downból egy verzét. A nyolcadik helyre az elég megosztó Good Goodbye került - véleményem szerint élőben lényegesen tűrhetőbb, mint stúdiós változatban, főleg, mert Mike többet rappel benne. A Lost In The Echónál kifejezetten nagy volt az örömködés, nem gondoltam volna, hogy ennek a dalnak ilyen lesz a fogadtatása. Valószínűleg azért örvendett ekkora népszerűségnek, mert egy hangyányit hasonlít a társaság egyértelműen két legjobb lemezének, a Meteorának és Hybrid Theorynak a hangzásvilágára. Kár, hogy lerövidítették, de így is remekül éreztem magam közben, a refrént a többség kívülről fújta. A tizedik számra, a New Divide-ra is rendkívül nyitottak voltak a fesztiválra látogatók, együtt üvöltötte a sok ezer ember, hogy: So give me reason”. Az Invisible már nem részesült ennyire szívélyes fogadtatásban, de ezt úgy kell érteni, hogy feltűnően kevesebben énekelték, mint az előzőeket. Mike teljesen beleélte magát a dalolásba, és természetesen a rajongókat is folyamatosan foglalkoztatta. Úgyhogy ha nem is fakadt dalra mindenki, az énekes-rapper-gitáros gondoskodott arról, hogy ennél a számnál se unatkozzon senki.

f63ca4f4896a5cc9f2184ef1e95789fc.jpeg

A tizenkettedik helyen a felettébb dallamos és fülbemászó Waiting For The End szerepelt, ám ezt se a megszokott módon adták elő Chesterék. A Fort Minor Remember The Name-jéből hallhattunk egy kis részletet, mielőtt kezdetét vette az A Thousand Suns-os sláger. Nem volt csalódás ez sem, azoknak a rajongóknak a számára meg főleg nem, akik voltak olyan szerencsések, hogy megérinthették, testközelből láthatták Chazyt, amikor lement a közönséghez. Sőt, valaki még csókot is kapott tőle az arcára! Egy dolgot sajnálok nagyon, éspedig hogy Bennington többször is lejött a nézőkhöz, de folyton ugyanarra a helyre. Igazán eljöhetett volna a jobb oldalra is.

19437769_1302457519852409_5419977683028607340_n.jpg

A meteorás Breaking The Habit ismét több embert mozgatott meg, ami részben annak köszönhető, hogy a koncerten ez volt a második szám a „régi” Linkin Parktól. Chester gyönyörűen énekelte el ennek a klasszikusnak minden egyes sorát, az a nagyon hatásos outro pedig csak még színesebbé tette az egészet. A One More Light meglátásom szerint már nem volt ennyire nagy hatással az emberekre, a környezetemben legalábbis kevés ember száját láttam mozogni. Chester ennél a muzsikánál is kitett magáért, és ezúttal is a közönséghez bandukolt. A Castle Of Glass mellett a Crawling miatt vagyok egy kicsit csalódott, mivel rövidített verzióban adták elő, mellesleg abból állt a zene, hogy Benningtont Delson és Shinoda kísérte gitáron, illetve szintetizátoron, szóval a megszokottól teljesen eltérő, nyugodtabb változattal álltak elő. Úgy gondolom, a sok eleve lassú szám mellett kissé túlzás volt egy ilyen kemény nótát is ilyenné tenni. Ennek ellenére végigénekeltem. A Leave Out All The Restnél a frontember már megszabadult fekete öltözékétől, és a jellegzetes fehér trikójában folytatta tovább a műsort a színpadon (nem csodálom, meg lehetett sülni, olyan meleg volt). Hasonló volt a helyzet ennél a zenénél, mint a Breaking The Habitnél, a tömegből sokan nekiálltak énekelni. A tizenhetesnél hihetetlenül nagy meglepetésben volt részem, mivel a kedvenc számomat, az A Place For My Headet kezdték el tolni. Kimondhatatlanul hálás vagyok, amiért a turné során folyamatosan cserélgetett négy mű közül (Somewhere I Belong, A Place For My Head, Points Of Authority, From The Inside) ezt kaptuk meg. Mike a dalt nyitó gitárjáték után egy kicsit hergelt minket, hogy készen állunk-e; én ilyenkor már tűkön ültem, hogy végre hallhassam őt rappelni. Eszméletlen, mekkora energiával, beleéléssel szövegelt, no meg Chester erőteljes refrénjéről sem feledkezhetünk meg, ami a vége felé már ordításba ment át. Az utána következő What I've Done-nak is örült mindenki, kimondottan jól szólt élőben, és tökéletes választás volt két Hybrid Theory-s nóta közé betenni, ugyanis utána az In The End következett. Mindenki majd kiugrott a bőréből, amikor felcsendült a már jól ismert zongorajáték. Itt hatalmas meglepetés érte azokat, akik nézegettek idei koncertfelvételeket, mert eddig a közönségnek kellett elrappelnie az első két verzét, ennek ellenére nálunk nem így történt, nekünk csak a refrén maradt. Az In The Endnél egyébként Mike lépett le a színpadról, de természetesen nagyjából oda, ahová előtte zenésztársa is... Már mindenki teljesen felpörgött, erre meg benyomják a Faintet, ami csak tovább fokozta a hangulatot. 


A nagyszerű, meteorás szám után egy szintén meteorás szerzemény jött, méghozzá nem is akármelyik: a Numb, vagyis ha pontosítani akarok, a Numb/Encore. Szerintem egyik tételt sem kísért olyan nagy méretű ováció, mint ezt, bár ez nem csoda, hiszen ez a Linkin Park legismertebb és legnépszerűbb dala. Torkaszakadtából üvöltötte mindenki, hogy „I've become so numb”. A rendkívül pörgős és kemény három szám után furcsa volt hallani az elég megosztó, visszafogott és popos Heavyt. Nem különösebben kedvelem, de élőben mérföldekkel élvezhetőbb volt, ami főként annak tudható be, hogy Kiiara kimaradt belőle. Amikor szétnéztem, megdöbbentem, milyen sokan énekelnek, persze a fiatalokkal az élen. Szinte még véget sem ért a Heavy, amikor elindult a Papercut, ami nagy üvöltéseket és sok ugrándozást váltott ki az emberekből. Akinek nehezére esett végigszenvedni az előzőt, annak kompenzálásként pont megfelelt egy ilyen remekmű, ami nem hiányozhat egy Linkin Park-koncertről. A Bleed It Out zárta ezt a csodálatos estét, ami már évek óta majdhogynem mindig így van. Nincs semmi problémám ezzel a nótával, ritmusos, és szédületesen jót lehet rá bulizni, de konkrétan 5-6 percig játsszák, miközben nincs 3 perc hosszúságú, tehát egy kissé elnyújtják. Ettől függetlenül bámulatos volt, mit művelt mind a banda, mind a közönség. Shinoda még egy igazi „őskori” szerzeményük, a Reading My Eyes egyik verzéjét is belecsempészte. 

19554347_1525718887501821_8732513626847230884_n.jpg

Ebből a show-ból azt tudom leszűrni, hogy rendesen odatették magukat Rob Bourdonék, láthatóan a legelső perctől kezdve nagyon élvezték a fellépést, szívvel-lélekkel zenéltek. Mike-nak kis túlzással az egész koncert alatt fülig ért a szája, a hat tag közül egyértelműen ő szórakozott a legjobban. Chester is teljesen extázisban volt, beleadott apait-anyait; ugrándozott, pár számban üvöltött vagy esetleg sikoltott, járkált mindenfelé a színpadon, éneklés közben mutogatott - hamar meg is jelentek az arcán az izzadságcseppek. A jelenlevők nagy része végig tombolt, látszott, hogy mindenki mennyire várt már erre a zenekarra. Szerencsére nem volt dobálózás, pfujolás, undorító viselkedés az együttessel szemben, ami külön öröm. 

Akárhogy is nézzük, megérte kiadni ezért a koncertért 18 000 (vagy annál több) Ft-ot. Aki a One More Light album miatt nem jött el, hatalmas hibát követett el. Merthogy - ahogyan már kitértem rá - a 24 dalból 5, azaz öt (!!!) volt olyan, ami az új korongról származott. Egy remekművet hiányoltam csupán, a Minutes To Midnight egyik legnagyobb darabját, a Given Upot - úgy vélem, simán elfért volna a setlisten, érthetetlen, miért vették ki.

Ez a buli talán ráébresztette Chesteréket, hogy már korábban is el kellett volna jönni Magyarországra, és reméljük, ezt bőven bepótolják majd a közeljövőben egy-két arénás (vagy akár fesztiválos) koncerttel.